Törleszt

Napnál is kedvesebb, szomjazó retinával bejegyzéseket váró otthoniak!

Nem panaszból mondom, de első estémet töltöm egyedül Corknak messzi városában. Andrisunk (tudjátok, a srác, aki olyan jó fotókat postol a blogon...) ma itt hagyott engem remetei magányomba, és a Bus Éireann egy könnyfakasztóan túlfűtött járatán Dublinba utazott. (Legalább is, ami buszon én eddig itt utaztam az szanunákat vágott sutba) Tudjátok, hajnalhasasztó pelle tündérként ereszkedik le a ködön át Nóri, az új szereplő a blogunkon, mosolyt, nevetést, és egy nagy adag mediterrán temperamentumot hozva a kies keltikumba, nagy örömünkre. Vitatkozhatnánk azon, hogy az én örömöm tizede, vagy százada annak a kataklizmikus, robbanó eufóriának, amivel Andris búcsúzott, de esküszüm a kedvenc ecsetemre, hogy én is nagyon örülök jöttének.

Magányomban és elszigeteltségemben törlesztem nagy tartozásom felétek, és megpróbállak kárpótolni titeket azokért a vánszorgó napokért, amiket blog nélkül töltöttetek.

Kezdem ott, ahol abbahagytam, bár nem a saját akaratomból. Pont, mikor a kiállításmegnyitóról töltöttem fel a képeket, ment el a net.
Ehhez a kiállításhoz hozzáratozik az apró érdekesség, ami akár a "Kutya legyek, ha megértem ezeket a rohadt íreket" blogbejegyzés-sorozat nyitótémája is lehetne: a kiállító művész neve így hangzik:
Dzsó Kelli. Oké, semmi gond, Joe Kelly, nem? Mit képzelsz? Majd azt hiszed, úgy írjuk, mint bármelyik más angolnyelvű országban a földön, mi? Anyád! Jo Kelley. Lehet hogy túl érzékenyen értekezek lingvisztikai kérdésekben, de engem ez kiakaszt.

No. Másnap nyakunkba vettük megint a lábunkat, és elindultunk toronyirányt. Nem rossz helyek, de rájöttünk, hogy gyalog nem jutunk ki a városból. Mintha elénk termett volna Gandalf, és vaskos ír akcentussal az arcunkba böfögte volna, hogy "You shall not pass!!" gyakorlatilag nincs gyalogút, ami kivinne a mezőkre, vagy a dombokra. Láttunk szép helyeket, de most már biztos - busz, el messze.

Mutatok képeket, aztán írok megint.

Képet hozzáad, és ölel,
Á.