Drága otthoniak!
Sikerült elhanyagolnom a blogot az elmúlt héten - nem mintha egetrengető érdekesség-tsunamik leptek volna el, de akkor is.
Holnap reggel indulunk a művésztelepre, így még pár napig pedzegetnem kell így is felborzolt türelmeteket, de ígérem, itt és most, hogy miután megjöttünk, kiakasztjuk a tőzsde blogbejegyzés-indexét, úgy elárasztjuk az andrewandadamot. Becsszó.
Drukkoljatok, hogy semmit nem felejtettem el becsomagolni.
Hullafáradt ernyedtséggel, ám túláradó szeretettel ölel,
Á.
2009. március 28., szombat
2009. március 24., kedd
Youghal
megérkeztünk és nézelődtünk...
...és nézelődtünk...
...és nézelődtünk...
...és nézelődtünk...
...aztán hirtelen felbukkant a habokból ez a csúf szakállas vénusz...
...majd átnyújtotta ezt a kedves ajándékot...
az összes képen hülye fejet vágunk, ezen a leginkább
több kilométer hosszú partszakasz
gyönyörű ez a szín szerintem
az a fránya homok...
a végefelé elkezdett tisztulni az ég
2009. március 23., hétfő
Kiallítás
Sziasztok
Ma volt a nap, amit már egy hete vártunk, végre külföldön is kiállíthatunk munkát (nekem első alkalom). Fél tizenkettőkor indult a busz a CIT épületeihez, ahol ma 3 kiállításmegnyitón is részt vehettünk. Az első volt a miénk Blank Space címmel. Az épületegyüttes nagy aulájában volt felállítva egy körülbelül 8x3méteres doboz, két bejárattal, aminek a belső falára voltak kirakva a munkák. Odaértünk egy órára, de csak 2-kor nyílt meg hivatalosan. Mi mindenesetre bementünk, körbenéztünk, és én konstatáltam, amire mindvégig számítottam igazából. A mi munkáink nincsenek kiállítva. Ki van rakva 31meló, köztük jók, és nagyon rosszak. Az egészet 4 diák szervezte, és ők voltak a zsűri is egyben. Nem tudom miért, de a mi munkáink úgy látszik nem tetszettek nekik (nem mondom azt, hogy nem ütötték meg a szintet, mert tényleg, nagyon rossz munkák is kint voltak). Mindegy, ez van. Nem tagadom, csalódott vagyok, a büszkeségem azért nem szenvedett oly nagy csorbát, mert az egész tulajdonképpen 4fiatal ízlésén alapult. Azt beszéltük Ádival, hogy mi biztos kiraknánk egy másik országból érkezett munkáját, hiszen színesebbé teszi a tárlatot, és kicsit belelátnánk egy másik kultúrába, más gondolkodásmódba, alkotási módszerbe. Na mindegy. Aztán átbattyogtunk a másik kiállításra, ami szörnyű volt, shanghaji meg ír fotóművészek munkái voltak kirakva. Onnan a harmadikra, ami nem csak a munkák miatt volt a legjobb, amiket egy ír fotós, Harry Moore készített. Nagy, camera obscura-val készített képek, az volt az érdekes benne, hogy a masinát egy henger alakú kávésdobozból csinálta, ezért a fényérzékeny papír homorú volt, amikor fény érte, így görbe tér és elhajolt perspektíva lett a végeredmény. De a legfőbb indok, ami a nap fénypontjává tette, hogy rengeteg ingyen szendvicset ehettünk, és kávét, meg édességet! Fenébe a képzőművészettel, ennek legalább volt értelme!(:
Talán Ádám még hozzáfűz valamit, én ennyit tudtam megjegyezni. (abban mindenesetre megállapodtunk, hogy ha majd nemzetközi szinten elismert művészek leszünk, verhetik a fejüket a falba, hogy nem adtak nekünk lehetőséget;) Ölelek mindenkit, könnyen lehet, hogy most két hétig nem írok, mert szerdán megyek Londonba, aztán vasárnap megyünk együtt Kerrybe és csak április 3-án leszünk újra itthon. Sziasztok Andris
Ma volt a nap, amit már egy hete vártunk, végre külföldön is kiállíthatunk munkát (nekem első alkalom). Fél tizenkettőkor indult a busz a CIT épületeihez, ahol ma 3 kiállításmegnyitón is részt vehettünk. Az első volt a miénk Blank Space címmel. Az épületegyüttes nagy aulájában volt felállítva egy körülbelül 8x3méteres doboz, két bejárattal, aminek a belső falára voltak kirakva a munkák. Odaértünk egy órára, de csak 2-kor nyílt meg hivatalosan. Mi mindenesetre bementünk, körbenéztünk, és én konstatáltam, amire mindvégig számítottam igazából. A mi munkáink nincsenek kiállítva. Ki van rakva 31meló, köztük jók, és nagyon rosszak. Az egészet 4 diák szervezte, és ők voltak a zsűri is egyben. Nem tudom miért, de a mi munkáink úgy látszik nem tetszettek nekik (nem mondom azt, hogy nem ütötték meg a szintet, mert tényleg, nagyon rossz munkák is kint voltak). Mindegy, ez van. Nem tagadom, csalódott vagyok, a büszkeségem azért nem szenvedett oly nagy csorbát, mert az egész tulajdonképpen 4fiatal ízlésén alapult. Azt beszéltük Ádival, hogy mi biztos kiraknánk egy másik országból érkezett munkáját, hiszen színesebbé teszi a tárlatot, és kicsit belelátnánk egy másik kultúrába, más gondolkodásmódba, alkotási módszerbe. Na mindegy. Aztán átbattyogtunk a másik kiállításra, ami szörnyű volt, shanghaji meg ír fotóművészek munkái voltak kirakva. Onnan a harmadikra, ami nem csak a munkák miatt volt a legjobb, amiket egy ír fotós, Harry Moore készített. Nagy, camera obscura-val készített képek, az volt az érdekes benne, hogy a masinát egy henger alakú kávésdobozból csinálta, ezért a fényérzékeny papír homorú volt, amikor fény érte, így görbe tér és elhajolt perspektíva lett a végeredmény. De a legfőbb indok, ami a nap fénypontjává tette, hogy rengeteg ingyen szendvicset ehettünk, és kávét, meg édességet! Fenébe a képzőművészettel, ennek legalább volt értelme!(:
Talán Ádám még hozzáfűz valamit, én ennyit tudtam megjegyezni. (abban mindenesetre megállapodtunk, hogy ha majd nemzetközi szinten elismert művészek leszünk, verhetik a fejüket a falba, hogy nem adtak nekünk lehetőséget;) Ölelek mindenkit, könnyen lehet, hogy most két hétig nem írok, mert szerdán megyek Londonba, aztán vasárnap megyünk együtt Kerrybe és csak április 3-án leszünk újra itthon. Sziasztok Andris
2009. március 21., szombat
Szemelvények a Németemberek Országábólos Különkiadó Szám
Drága jelzőkben gazdag otthoniak!
Egy remek hetet nyertem meg, melyet kettesben élhettem meg egyetlenemmel. Németnyelv, melynek megértésében ezer s egy felfedezést tettem, s lehet, még enyhén bele is keveredtem. Érdekes események megneveztehetlen mértékben, kedves emberek és rengeteg édes csemege, kerek perec meg egyebek. Nemes és selejt képek, festmények keretben, elfelejthetetlen, nevezetes érdekességek. Sejtheted, nehéz lett elengednem, denem lehet ellene tennem. Ellenben természetesen felejthetetlen.
Sebesen szerzek helyette egy bejegyzést, melyben szerepel egy-két élmény-szemelvény.
Jej nekem...
Groteszk Humorú vagy a Német Bundes-Hentesek által Szponzorált Városatyák, Anno Domini 1330
Darmstadt azt jelenti hogy Bél-város.
Egyetemi Város
Eddig azt hittem, hogy az egyetemi város kifejezés életben megnyilvánuló jelentése korlátozódik olyan dolgokban, mint hogy sok a diák, nagy a campus, sok a koli, sok a tanár, sok az egyetemi könyvesbolt, ilyesmi. Arra nem számítottam, hogy a török döneres ad diákkedvezményt a gyrosára.
Döner
Rájöttem centráleurópa legnagyobb gazdasági nagyhatalmának belső mozgatórugójának működési elvére. Kicsit olyan, mint a törpök és tündék szövetsége Moria bukása előtt. Nagyon egyszerű, a törökök adnak enni a németeknek, a németek meg adnak technikai és infrastruktúrális fejlesztéseket a törököknek. Szimbiózis.
Asszimilációs Sushi
Megismerkedtem Évi kinti barátaival, többek közt egy nagyon kedves párocskával. A lány egy pár hete Erasmuson lévő japán, Mika. A fiú egy sok-sok éve Németországban élő ukrán, Alex. Helyzet a következő, Mikának sushit kéne készítenie egy másik japán lánynak, Ai-nak, aki most megy vissza Japánba, és a német évfolyamtársaknak. Jó lenne, ha a sushi áthidalva nyelvet, kontinenst, kultúrát, mindenkinek örömet szerezne. A megoldás csak annyira sokkolt, hogy három napig dadogtam tőle:
Főzzük meg az echte bajor bratwurst kolbászt, és csavarjuk be sushiba, az édes rízzsel, algapapírral mindennel. Ha ez nem internacionális eklektika, akkor nem tudom mi.
Óvodáskorom Fanyar Illatú Húsvétjai
Egy kis apróság szüleimnek - utolsó nap mi jött szembe az utcán? Igen, az Echte Kölnische Wasser, amiből ott állt a fürdőszobapolcon hosszú-hosszú éveken át a kristályüvegcse, és amivel minden húsvétkor sanyargattam egyébként is összetett illatú nőrokonaimat. Azt hittem, ez valami rég elveszett fosszilia-márka, hát nem. Él, és továbbra is terjeszti a a népességben a nagymamaillatot.
Egy remek hetet nyertem meg, melyet kettesben élhettem meg egyetlenemmel. Németnyelv, melynek megértésében ezer s egy felfedezést tettem, s lehet, még enyhén bele is keveredtem. Érdekes események megneveztehetlen mértékben, kedves emberek és rengeteg édes csemege, kerek perec meg egyebek. Nemes és selejt képek, festmények keretben, elfelejthetetlen, nevezetes érdekességek. Sejtheted, nehéz lett elengednem, denem lehet ellene tennem. Ellenben természetesen felejthetetlen.
Sebesen szerzek helyette egy bejegyzést, melyben szerepel egy-két élmény-szemelvény.
Jej nekem...
Groteszk Humorú vagy a Német Bundes-Hentesek által Szponzorált Városatyák, Anno Domini 1330
Darmstadt azt jelenti hogy Bél-város.
Egyetemi Város
Eddig azt hittem, hogy az egyetemi város kifejezés életben megnyilvánuló jelentése korlátozódik olyan dolgokban, mint hogy sok a diák, nagy a campus, sok a koli, sok a tanár, sok az egyetemi könyvesbolt, ilyesmi. Arra nem számítottam, hogy a török döneres ad diákkedvezményt a gyrosára.
Döner
Rájöttem centráleurópa legnagyobb gazdasági nagyhatalmának belső mozgatórugójának működési elvére. Kicsit olyan, mint a törpök és tündék szövetsége Moria bukása előtt. Nagyon egyszerű, a törökök adnak enni a németeknek, a németek meg adnak technikai és infrastruktúrális fejlesztéseket a törököknek. Szimbiózis.
Asszimilációs Sushi
Megismerkedtem Évi kinti barátaival, többek közt egy nagyon kedves párocskával. A lány egy pár hete Erasmuson lévő japán, Mika. A fiú egy sok-sok éve Németországban élő ukrán, Alex. Helyzet a következő, Mikának sushit kéne készítenie egy másik japán lánynak, Ai-nak, aki most megy vissza Japánba, és a német évfolyamtársaknak. Jó lenne, ha a sushi áthidalva nyelvet, kontinenst, kultúrát, mindenkinek örömet szerezne. A megoldás csak annyira sokkolt, hogy három napig dadogtam tőle:
Főzzük meg az echte bajor bratwurst kolbászt, és csavarjuk be sushiba, az édes rízzsel, algapapírral mindennel. Ha ez nem internacionális eklektika, akkor nem tudom mi.
Óvodáskorom Fanyar Illatú Húsvétjai
Egy kis apróság szüleimnek - utolsó nap mi jött szembe az utcán? Igen, az Echte Kölnische Wasser, amiből ott állt a fürdőszobapolcon hosszú-hosszú éveken át a kristályüvegcse, és amivel minden húsvétkor sanyargattam egyébként is összetett illatú nőrokonaimat. Azt hittem, ez valami rég elveszett fosszilia-márka, hát nem. Él, és továbbra is terjeszti a a népességben a nagymamaillatot.
2009. március 18., szerda
St. Patrick nap
sziasztok
hát, senkinek nem akarok csalódást okozni, de egy St Patrick napi házibuli pont olyan, mint egy átlagos házibuli. Annyi a különbség, hogy mindenki hoz valami kaját, hagyomány szinten, hideget, meleget. Kiültünk a fűbe egy pokrócra, merthogy hétágra sütött a nap, ettünk, ittunk, aztán bementünk a városba, megnézni, hogy van e valami buli, de mindenhol tömeg volt, meg a társaság is szétesett út közben, úgyhogy haza mentünk. A parádéról lemaradtam, nem tudtam mikor kezdődik, valamikor délután volt, főztem itthon, meg már korán átmentem a buliba. Hát ennyi. Jövő hét hétfőn nyílik a kiállítás Blank Space címmel az egyetem egyik épületében, amire mi is adtunk be Ádámmal, remélhetőleg ki is állítják majd. Majd írok arról is, meg rakok fel képeket.
szaisztok andris
hát, senkinek nem akarok csalódást okozni, de egy St Patrick napi házibuli pont olyan, mint egy átlagos házibuli. Annyi a különbség, hogy mindenki hoz valami kaját, hagyomány szinten, hideget, meleget. Kiültünk a fűbe egy pokrócra, merthogy hétágra sütött a nap, ettünk, ittunk, aztán bementünk a városba, megnézni, hogy van e valami buli, de mindenhol tömeg volt, meg a társaság is szétesett út közben, úgyhogy haza mentünk. A parádéról lemaradtam, nem tudtam mikor kezdődik, valamikor délután volt, főztem itthon, meg már korán átmentem a buliba. Hát ennyi. Jövő hét hétfőn nyílik a kiállítás Blank Space címmel az egyetem egyik épületében, amire mi is adtunk be Ádámmal, remélhetőleg ki is állítják majd. Majd írok arról is, meg rakok fel képeket.
szaisztok andris
2009. március 16., hétfő
Mission completed
Sziasztok
elmentem ma reggel a csomagért, hazahoztam, itt van, biztonságban. Ahogy gondoltam, tele van minden jóval. Köszönjük!
Holnap St. Patrick nap, állítólag nagy hepaj lesz mindenhol, kíváncsi vagyok. Én a volt a lakótársainkhoz megyek majd. Viszek nekik kaját, ez a szokás asszem. Majd írok, hogy milyen volt! sziasztok andris
elmentem ma reggel a csomagért, hazahoztam, itt van, biztonságban. Ahogy gondoltam, tele van minden jóval. Köszönjük!
Holnap St. Patrick nap, állítólag nagy hepaj lesz mindenhol, kíváncsi vagyok. Én a volt a lakótársainkhoz megyek majd. Viszek nekik kaját, ez a szokás asszem. Majd írok, hogy milyen volt! sziasztok andris
2009. március 11., szerda
Mission failed
Sziasztok
Ahogy az Ádám írta, igyekszem tartani a frontot itt a blogon, bár azt hiszem neki több mesélnivalója lesz 10 nap alatt Németországban, mint nekem itt. Azért a mai sikeresnek éppen nem mondható napomat elmesélem. Tehát a feladatom az volt, hogy beszerezzem az Ádám szülei által küldött csomagot - ami ha jól sejtem tele van csokoládéval, kávéval és sok más finomsággal - a postán. Első lépésem az volt, hogy google maps-en megkerestem az utca nevét. Meg is lett, örültem is, hogy nincs olyan messze, fél óra gyaloglás. Gondoltam reggel suli előtt beszerzem. Elmentem tehát a helyre, amiról kiderült, hogy egy 6sávos autóút, járda, busz sehol. Megkérdeztem egy taxisofőrt egy benzonkútnál, hogy egyáltalán jó helyen járok-e, aztán mondtam, hogy a postára kell eljutnom, miután némi mosollyal az arcán közölte, hogy az kb 3mérföld, és hogy esélytelen, hogy megközelítsem, és szerinte különben sem létezik. Nem adtam fel természetesen, gondoltam visszamegyek a belvárosba egy kisebb postára, és megkérdezem, hogy hogyan lehet eljutni oda. Újabb fél óra gyaloglás. A postásember azt mondta, hogy nem biztos, de szerinte a 3-as busz visz el engem. Kimentem hát a 3-as busz megállójába, ahol egy nénitől újabb útbaigazítást kértem a postás bizonytalansága miatt, aki határozott választ adva átirányított a 14-es busz megállójába. Vártam vártam a buszt, majd megkérdeztem feészálláskor a buszsofőrt csak a biztonság kedvéért, hogy jóra szállok-e. Közölte, hogy a legjobb, ha a 3-as busszal megyek. Ekkor már nevettem. Persze a 3-as busz közben elment, úgyhogy újabb várakozás. Mikor felszálltam rá, mondta a sofőr, hogy igen, ez az, majd szól. Na most elindultunk, de azt tudni kell, hogy ezek a buszok SZÓ SZERINT minden fánál megállnak, és gyakorlatilag mindig pirosat kaptunk. Aztán végre int a vezető, hogy erre meg arra menjek, kinyitotta az ajtót megállón kívül, tényleg jófej volt. Elindultam a megadott irányba, amikor már gyanúsan nem találtam az utcát. Így visszafordultam, és újabb útbaigazítást kapva már kezdtem rátérni a helyes útra, örömmel állapítottam meg, hogy itt már jártunk egy korábbi kirándulásunk alkalmával (persze akkor nem tudtam, hogy mi a neve az utcának vagy a környéknek, azért ennyire nem vagyok béna), és hogy a lakásunktól kb fél óra alatt ide lehet sétálni. Úgyhogy gyakorlatilag megkerültem fél Corkot, és a nagy hatsávos autóút másik felén lukadtam ki (asszem). Meglett végül a posta, örültem. Bemegyek, minden sima, odaadom a papírt, amivel ki tudom váltani a csomagot, és várok. Aztán várok. Aztán kijön a forma, és kérdezi, hogy helyes-e a cím, hogy mikor kaptam ezt a levelet, merthogy hozzájuk nem érkezett ilyen csomag és nem tudja mivan. Hát én se. Elkérte a telefonszámomat, mondtam, ha megérkezik, ugyan küldjék már el megint. Mindent megtesz. Szuper. Úgyhogy csomag egyelőre nincs, de pénteken megint elmegyek, most már az ismert, rövidebb úton. Tanulság1: az egyik legnehezebben kiejthető angol szó, úgy, hogy értsék is az ír barátaink az a "post office". Tanulság2: soha ne bízz meg egy útbaigazításban, mert a következő ember valószínüleg homlokegyenest az ellenkezőjét fogja állítani. Tanulság3 (amit már egyébként régóta tudok): semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek gondoljuk, mondhatni minden ezerszer bonyolultabb, mint ahogy azt a legpesszimistább álmaidban elképzeled. És még egy kérdés: ha ma ez volt, mi lesz itt pénteken?? Ennyit mára gyerekek, aludjatok jól, ha lesz újabb történet, írok. Ölelek mindenkit andris
Ahogy az Ádám írta, igyekszem tartani a frontot itt a blogon, bár azt hiszem neki több mesélnivalója lesz 10 nap alatt Németországban, mint nekem itt. Azért a mai sikeresnek éppen nem mondható napomat elmesélem. Tehát a feladatom az volt, hogy beszerezzem az Ádám szülei által küldött csomagot - ami ha jól sejtem tele van csokoládéval, kávéval és sok más finomsággal - a postán. Első lépésem az volt, hogy google maps-en megkerestem az utca nevét. Meg is lett, örültem is, hogy nincs olyan messze, fél óra gyaloglás. Gondoltam reggel suli előtt beszerzem. Elmentem tehát a helyre, amiról kiderült, hogy egy 6sávos autóút, járda, busz sehol. Megkérdeztem egy taxisofőrt egy benzonkútnál, hogy egyáltalán jó helyen járok-e, aztán mondtam, hogy a postára kell eljutnom, miután némi mosollyal az arcán közölte, hogy az kb 3mérföld, és hogy esélytelen, hogy megközelítsem, és szerinte különben sem létezik. Nem adtam fel természetesen, gondoltam visszamegyek a belvárosba egy kisebb postára, és megkérdezem, hogy hogyan lehet eljutni oda. Újabb fél óra gyaloglás. A postásember azt mondta, hogy nem biztos, de szerinte a 3-as busz visz el engem. Kimentem hát a 3-as busz megállójába, ahol egy nénitől újabb útbaigazítást kértem a postás bizonytalansága miatt, aki határozott választ adva átirányított a 14-es busz megállójába. Vártam vártam a buszt, majd megkérdeztem feészálláskor a buszsofőrt csak a biztonság kedvéért, hogy jóra szállok-e. Közölte, hogy a legjobb, ha a 3-as busszal megyek. Ekkor már nevettem. Persze a 3-as busz közben elment, úgyhogy újabb várakozás. Mikor felszálltam rá, mondta a sofőr, hogy igen, ez az, majd szól. Na most elindultunk, de azt tudni kell, hogy ezek a buszok SZÓ SZERINT minden fánál megállnak, és gyakorlatilag mindig pirosat kaptunk. Aztán végre int a vezető, hogy erre meg arra menjek, kinyitotta az ajtót megállón kívül, tényleg jófej volt. Elindultam a megadott irányba, amikor már gyanúsan nem találtam az utcát. Így visszafordultam, és újabb útbaigazítást kapva már kezdtem rátérni a helyes útra, örömmel állapítottam meg, hogy itt már jártunk egy korábbi kirándulásunk alkalmával (persze akkor nem tudtam, hogy mi a neve az utcának vagy a környéknek, azért ennyire nem vagyok béna), és hogy a lakásunktól kb fél óra alatt ide lehet sétálni. Úgyhogy gyakorlatilag megkerültem fél Corkot, és a nagy hatsávos autóút másik felén lukadtam ki (asszem). Meglett végül a posta, örültem. Bemegyek, minden sima, odaadom a papírt, amivel ki tudom váltani a csomagot, és várok. Aztán várok. Aztán kijön a forma, és kérdezi, hogy helyes-e a cím, hogy mikor kaptam ezt a levelet, merthogy hozzájuk nem érkezett ilyen csomag és nem tudja mivan. Hát én se. Elkérte a telefonszámomat, mondtam, ha megérkezik, ugyan küldjék már el megint. Mindent megtesz. Szuper. Úgyhogy csomag egyelőre nincs, de pénteken megint elmegyek, most már az ismert, rövidebb úton. Tanulság1: az egyik legnehezebben kiejthető angol szó, úgy, hogy értsék is az ír barátaink az a "post office". Tanulság2: soha ne bízz meg egy útbaigazításban, mert a következő ember valószínüleg homlokegyenest az ellenkezőjét fogja állítani. Tanulság3 (amit már egyébként régóta tudok): semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek gondoljuk, mondhatni minden ezerszer bonyolultabb, mint ahogy azt a legpesszimistább álmaidban elképzeled. És még egy kérdés: ha ma ez volt, mi lesz itt pénteken?? Ennyit mára gyerekek, aludjatok jól, ha lesz újabb történet, írok. Ölelek mindenkit andris
2009. március 10., kedd
Kimenő
Drága megközelített, de még így is nagy távolságra lévő otthoniak!
Én a mai délutánon elszármazom a Zöld Szigetről, szelek szárnyán repülök Germánia végtelen rengetegébe. Mivel nem Corkban leszek, elég illetlen lenne, ha írnék a Cork blogra, így Andrisra hárítom a teljes felelősséget, hogy életben tartsa infóportálunkat. Há!
Jövök egy hét múlva, igyekszem majd egy "Fejezetek a Németemberek országából" különszámmal jelentkezni. Addig is legyetek jók, én meg ígérem, hogy vigyázok magamra.
Bár Patroklosz, a laptop nem utazik velem, netem az lesz, szóval maillel sem lesz semmi gond!
Ölelek mindenkit,
Á.
Én a mai délutánon elszármazom a Zöld Szigetről, szelek szárnyán repülök Germánia végtelen rengetegébe. Mivel nem Corkban leszek, elég illetlen lenne, ha írnék a Cork blogra, így Andrisra hárítom a teljes felelősséget, hogy életben tartsa infóportálunkat. Há!
Jövök egy hét múlva, igyekszem majd egy "Fejezetek a Németemberek országából" különszámmal jelentkezni. Addig is legyetek jók, én meg ígérem, hogy vigyázok magamra.
Bár Patroklosz, a laptop nem utazik velem, netem az lesz, szóval maillel sem lesz semmi gond!
Ölelek mindenkit,
Á.
2009. március 7., szombat
Jóbol is megárt a sok - de még nem tartunk a soknál
Sokszor felidézett és messzemenően hiányolt otthoniak, valamint a világ más tájait járó barátok!
A hetünk a "Kilométerek Hete" becsületnevet kapta, miután a hétfői Old Head túránk után csütörtökre virradóan megint a vállunkra vettük a vándorlótarisznyát, benne a hamuba sült pogácsával*, forrásvízzel**, madárlátta kenyérrel***, ami kell.
Az többfordulós úticélválasztás ezúttal Clonakiltyt, azaz Cloin na Coillte-t, alternatíva: Clanna Chaoilte-t, hozta ki koszorúsként. Végletekig idilli kis városka, Corktól délnyugatra, nagyon vicces formájú sörgyárral, kis patakkal, szobrokkal, hiány sehol. Innen, tervünk szerint lesétáltunk volna a legközelebbi tengerpartra.
Igenám, de a városkában kihelyezett turista-útbaigazitó lokáltérkép nem a részletessége miatt került ki, így kérdezősködésbe kezdtünk, melyik út megyen a tengerpartra. Itt kerülhetett porszem a fogaskerekek közé. Azt az infót kaptuk, hogy egy Milltown nevű helyet keressünk, abban az irányban van a tenger. Oké, valahol logikus is, biztos a parton nagyon fúj a szél, vagy van valami patak, ami malmot tud hajtani, miért ne ez lenne az.
El is indultunk az országút mentén, ahol nagy örömmel konstatáltuk, hogy (talán Írországban egyedülálló módon) járdát is kanyarintottak az autóút mellé.
Már jó egy órája sétáltunk, mikor gyanúsan nem lett vége a szárazföldnek. Kérdeztük akit tudtunk, de a legpozitívabb visszajelzés is az volt, hogy "Mi az a Milltown?"
Nincs más hátra mint előre, több mint egy óra séta után, megnézzük ez az út hova vezet. Második órája bandukoltunk (szekér hijján...) mikor egy öregúrral hozott össze a sors. Kicsit népmese hangulat volt, mikor abbahagyta a tüzelő-aprítást a házikója előtt, és kihozott nekünk több térképet is. Együttes koruk szerintem meghaladta a 100 évet. Természetesen bebizonyosodott, amit sejtettünk, hogy egy laza 90 fokkal elvétettük az útirányt, de sebaj, ez az út is a tengerhez visz. Rajzolt nekünk egy hevenyészett, de annál pontosabb térképet, majd sűrűn repkedő jókivánságok között elbúcsúztunk, és folytattuk utunkat.
Három óra séta, kellemesen elfogyasztott útiebéd egy patakon átívelő hídon, egy hirtelen zápor, mely bebizonyította hogy nem vagyunk cukorból, a zöld ír rétek végtelenül részletes tanulmányozása után megláttuk azt a dombot, ami jelezte, hogy már csak három dombot kell megmásznunk a tengerig. Közben elhaladtunk egy cromlech mellett is, de sajnos nem tudtunk közelmenni hozzá, mert egy folyó és egy kerítés választott el minket a megalitikus történelemtől.
Sirályricsaj, hullámzúgás. Pipa!
Azt hiszem nekem ez a hely, Owen na Hincha (tükörfordításban folyami sziget, de hogy miért?) még jobban tetszett, mint az Old Head. Mindenesetre az biztos, hogy megérte kutyagolni. Gyönyörű sima homokos tengerpart, sehol egy teremtett lélek, hatalmas zátonyok merednek ki a hullámok közül. A tenger egészen szürreális formákra csiszolt sziklákat, olyan alakzatok kerültek elő lépten nyomon, amiket ha nem a saját szememmel látok, el nem hiszek. Ezernyi gyönyörű kavics, rohanó párafelhők a megtörő hullámok felett, és igen. Naplemente. Heveny szépségtúladagolástól fetrengek azóta is.
Elidőztünk itt egy laza másfél órát, Andris elmerült a Moleskine-jében, én ledobtam a csukát és keresztül kasul felvedeztem az egész partszakaszt. A zen-kavicstornyunk meg azóta is áll. Biztos.
Tovább Rosscarbery felé egy kis, fakorlátos gyalogutacskán vezetett az út, közvetlenül a sziklaperem mentén. Itt egy több focipályányi ártér fogadott minket, újabb madárparadicsom, ahol mindenki egyéniség. Ő nem.
Rosscarbury határában döbbentem rá (azt hiszem Andris ennek már tudatában volt egy ideje) hogy ha ide jövünk busszal, akkor megspóroljuk a 3 óra sétát, de hát edzeni is kell valamit, hamár a girját otthon hagytam.
Mindenesetre bevágtunk egy autentikus fish'n chipst, és leültünk a buszmegállóban, az utolsó Corkba menő buszért áhítozva. Talán 10 perce ülhettünk ott, amikor felülkerekedett emberi gyarlóságom, és berángattam magunkat egy Murphy's stoutra a pubba, ami merész 2 méterre volt a buszmegállótól. Andris kicsit aggódott, hogy nem fogjuk látni a buszt, de felhívtam a figyelmét a kirakatnyi ablakra, ezzel eloszlatva a feszültséget.
Cseveg cseveg, kortyol kortyol, az annya fiskusát, itt a busz. Pint lecsap, kabát-táska-fényképezőgép felmarkol, szalad ki. Buszt kerüli, fél méterre van az ajtótól nyúl hogy kopogjon az ajtón, hogy ki kéne nyitni, busz felberreg, elindul.
RIADÓ!
Életünkben ilyen gyorsan nem futottunk szerintem két métert. Hál istennek sportteljesítményünk annyira imponált a buszsofőrnek, hogy leállt, sőt, még a Rosscarbury-Clonakilty különbözetet sem kérte el, megelégedett a sima retúrjegyünkkel.
Így sikerrel zártuk a napot, a látottak szele még a kerülőút emlékének sötétedő fellegeit is elfújta a zenit mögé. Következő célként fejünkbe vettük, hogy keresünk valami olyan helyet, ahol közelről, elzáratlanul meg tudunk nézni egy kereszténység előtti kőegyüttest. Azt hiszem jó az irány, mert találtam is egy honlapot, ami a Cork megyében látható megalitikus építészettel foglalkozik. Az egyik csak megközelíthető.
Happy End
Széptájaktúladagolásban szenvedve ölelek mindenkit,
Á.
* - sonkásszenya.
** - csapvíz.
*** - paradicsom.
A hetünk a "Kilométerek Hete" becsületnevet kapta, miután a hétfői Old Head túránk után csütörtökre virradóan megint a vállunkra vettük a vándorlótarisznyát, benne a hamuba sült pogácsával*, forrásvízzel**, madárlátta kenyérrel***, ami kell.
Az többfordulós úticélválasztás ezúttal Clonakiltyt, azaz Cloin na Coillte-t, alternatíva: Clanna Chaoilte-t, hozta ki koszorúsként. Végletekig idilli kis városka, Corktól délnyugatra, nagyon vicces formájú sörgyárral, kis patakkal, szobrokkal, hiány sehol. Innen, tervünk szerint lesétáltunk volna a legközelebbi tengerpartra.
Igenám, de a városkában kihelyezett turista-útbaigazitó lokáltérkép nem a részletessége miatt került ki, így kérdezősködésbe kezdtünk, melyik út megyen a tengerpartra. Itt kerülhetett porszem a fogaskerekek közé. Azt az infót kaptuk, hogy egy Milltown nevű helyet keressünk, abban az irányban van a tenger. Oké, valahol logikus is, biztos a parton nagyon fúj a szél, vagy van valami patak, ami malmot tud hajtani, miért ne ez lenne az.
El is indultunk az országút mentén, ahol nagy örömmel konstatáltuk, hogy (talán Írországban egyedülálló módon) járdát is kanyarintottak az autóút mellé.
Már jó egy órája sétáltunk, mikor gyanúsan nem lett vége a szárazföldnek. Kérdeztük akit tudtunk, de a legpozitívabb visszajelzés is az volt, hogy "Mi az a Milltown?"
Nincs más hátra mint előre, több mint egy óra séta után, megnézzük ez az út hova vezet. Második órája bandukoltunk (szekér hijján...) mikor egy öregúrral hozott össze a sors. Kicsit népmese hangulat volt, mikor abbahagyta a tüzelő-aprítást a házikója előtt, és kihozott nekünk több térképet is. Együttes koruk szerintem meghaladta a 100 évet. Természetesen bebizonyosodott, amit sejtettünk, hogy egy laza 90 fokkal elvétettük az útirányt, de sebaj, ez az út is a tengerhez visz. Rajzolt nekünk egy hevenyészett, de annál pontosabb térképet, majd sűrűn repkedő jókivánságok között elbúcsúztunk, és folytattuk utunkat.
Három óra séta, kellemesen elfogyasztott útiebéd egy patakon átívelő hídon, egy hirtelen zápor, mely bebizonyította hogy nem vagyunk cukorból, a zöld ír rétek végtelenül részletes tanulmányozása után megláttuk azt a dombot, ami jelezte, hogy már csak három dombot kell megmásznunk a tengerig. Közben elhaladtunk egy cromlech mellett is, de sajnos nem tudtunk közelmenni hozzá, mert egy folyó és egy kerítés választott el minket a megalitikus történelemtől.
Sirályricsaj, hullámzúgás. Pipa!
Azt hiszem nekem ez a hely, Owen na Hincha (tükörfordításban folyami sziget, de hogy miért?) még jobban tetszett, mint az Old Head. Mindenesetre az biztos, hogy megérte kutyagolni. Gyönyörű sima homokos tengerpart, sehol egy teremtett lélek, hatalmas zátonyok merednek ki a hullámok közül. A tenger egészen szürreális formákra csiszolt sziklákat, olyan alakzatok kerültek elő lépten nyomon, amiket ha nem a saját szememmel látok, el nem hiszek. Ezernyi gyönyörű kavics, rohanó párafelhők a megtörő hullámok felett, és igen. Naplemente. Heveny szépségtúladagolástól fetrengek azóta is.
Elidőztünk itt egy laza másfél órát, Andris elmerült a Moleskine-jében, én ledobtam a csukát és keresztül kasul felvedeztem az egész partszakaszt. A zen-kavicstornyunk meg azóta is áll. Biztos.
Tovább Rosscarbery felé egy kis, fakorlátos gyalogutacskán vezetett az út, közvetlenül a sziklaperem mentén. Itt egy több focipályányi ártér fogadott minket, újabb madárparadicsom, ahol mindenki egyéniség. Ő nem.
Rosscarbury határában döbbentem rá (azt hiszem Andris ennek már tudatában volt egy ideje) hogy ha ide jövünk busszal, akkor megspóroljuk a 3 óra sétát, de hát edzeni is kell valamit, hamár a girját otthon hagytam.
Mindenesetre bevágtunk egy autentikus fish'n chipst, és leültünk a buszmegállóban, az utolsó Corkba menő buszért áhítozva. Talán 10 perce ülhettünk ott, amikor felülkerekedett emberi gyarlóságom, és berángattam magunkat egy Murphy's stoutra a pubba, ami merész 2 méterre volt a buszmegállótól. Andris kicsit aggódott, hogy nem fogjuk látni a buszt, de felhívtam a figyelmét a kirakatnyi ablakra, ezzel eloszlatva a feszültséget.
Cseveg cseveg, kortyol kortyol, az annya fiskusát, itt a busz. Pint lecsap, kabát-táska-fényképezőgép felmarkol, szalad ki. Buszt kerüli, fél méterre van az ajtótól nyúl hogy kopogjon az ajtón, hogy ki kéne nyitni, busz felberreg, elindul.
RIADÓ!
Életünkben ilyen gyorsan nem futottunk szerintem két métert. Hál istennek sportteljesítményünk annyira imponált a buszsofőrnek, hogy leállt, sőt, még a Rosscarbury-Clonakilty különbözetet sem kérte el, megelégedett a sima retúrjegyünkkel.
Így sikerrel zártuk a napot, a látottak szele még a kerülőút emlékének sötétedő fellegeit is elfújta a zenit mögé. Következő célként fejünkbe vettük, hogy keresünk valami olyan helyet, ahol közelről, elzáratlanul meg tudunk nézni egy kereszténység előtti kőegyüttest. Azt hiszem jó az irány, mert találtam is egy honlapot, ami a Cork megyében látható megalitikus építészettel foglalkozik. Az egyik csak megközelíthető.
Happy End
Széptájaktúladagolásban szenvedve ölelek mindenkit,
Á.
* - sonkásszenya.
** - csapvíz.
*** - paradicsom.
Clonakilty - Rosscarberry 2009.03.05
sziasztok
csütörtökön megint elindultunk felfedezni, kevésbé szervezetten, mint legutóbb, a bővebb infót Ádámtól kapjátok majd. Én pakolom a képeket. sziasztok andris
2009. március 3., kedd
Variációk egy témára
Drága, Andris képeitől elbűvölt otthoniak!
Bár nem vetekedhetek Bandi bácsi fotográfusi képességeivel, ha másért nem, hát azért, hogy őróla is legyen fenn egy-két kép, töltök én is. Ezek a Kinsale-ből vezető utat is lefedik, így még pontosabb képet kaptok különleges mindennapjainkról. Há!
Ölel,
Á.
Bár nem vetekedhetek Bandi bácsi fotográfusi képességeivel, ha másért nem, hát azért, hogy őróla is legyen fenn egy-két kép, töltök én is. Ezek a Kinsale-ből vezető utat is lefedik, így még pontosabb képet kaptok különleges mindennapjainkról. Há!
Ölel,
Á.
Haverod, sziklák, tenger
Drága alföldekre és középhegységekre ítéltetett otthoniak!
Valószínűleg Andris ezt nem mondhatja el magáról, mivel meglátogatta Nóri, de én váltig állíthatom, hogy nekem ittlétünk eddigi legjobb napja volt a hétfői.
Egymásra néztünk szombaton, és afféle minimális verbalitást igénylő fiús kommunikációval megértettük, hogy nagyon elegünk van a négy fehér falból - legyenek azok a szobánkban, vagy a műtermünkben, egyre megy. Így hétfőn, pirkadatkor nyakunkba vettük a lábunkat, és messze messze gyalogoltunk - egészen a buszpályaudvarig. Megkaptuk az ukászt még az egyetemen egy Kinsale nevű helyről, nem messze Corktól. A buszút, kiszámoltuk, kevesebb mint egy óra, a tengerpart is alig pár mérföld, így arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a hely egy príma egynapos felfedezőút alanya lesz. Így is lett.
Beszúrnék sebtiben egy rövid politikatörténeti gondolatot. A városka eredeti neve Cionn tSáile, írül. Namost a britek szépen szisztematikusan az évek alatt ugye minden ír településnek adtak egy angol nevet, nehogymár itt bármiféle nemzeti öntudatnak vagy ilyesmi lázadó törekvésnek kultúrális alapja legyen. Például Cork is valójában Corcaigh. Elég groteszk kép, de lelki szemeim alatt látom Londonban az "Ír Helységnevek Angolosításának Minisztériumát" (közvetlenül a Hülye Járások Minisztériuma mellett...) ahol ülnek a nagybarkójú angol urak, és röhögnek a markukba, hogyan adjanak olyan nevet, ami nagyon hasonlít hangzásban az eredeti ír névhez, de lehetőleg valami könnyfakasztóan zavarbaejtő, végtelenül ciki dolgot jelentsen angolul. Kinsale - Rokon-árulás. Hö, ez remek Edward! Ezt nekik!
Khmm... tovább. Kinsale-től délre fekszik az Old Head of Kinsale, más néven Ballymackean. Ide tettük a nagy piros X-et, ami a kalózok térképén az elásott kincset szokta jelölni.
Elindultunk Kinsale-ből. Azt számoltuk, hogy ha kilépünk, 3 óra alatt lesétáljuk. Semmi gond nem is volt ezzel, mígnem leállítottunk a szántóföldek között egy autót, hogy megkérdezzük tőle, jó irányba megyünk-e egyáltalán. Bent egy kisgyerekes apuka ült, hátul gyerekülésben a 2-3 éves kislányával. Namost egy ballonkabátos, napszemüveges, vérfoltos kezű ember "Hop in"-jére azt mondjuk, hogy nem, csak az irányt mond meg, de tőle azért elfogadtunk egy fuvart. Szegény Kelly, a kislány nagyon megszeppent, amikor beültünk az autóba, ketten is vannak, meg nagyobbak is mint a papa, meg ilyen hülyén is beszélnek, meg ilyen nagy táskáik is vannak, meg a pót-gyerekülést is hátrarakják a csomagtartóba, hogy beférjenek... anyám borogass. Elképesztő lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy itt sír mellettem a kislány, de pár perc után megnyugodott. Ettől függetlenül nagyon megvetően nézett rám, mikor kiszálltunk a félszigetnél, bármennyire is kedvesen köszöntem el tőle.
Út közben a forma (akiről kiderült, hogy a Johnson & Johnsonsnál dolgozik - majdnem meg is köszöntem neki, hogy a szemet-nem-csípős samponnal bearanyozta óvodáskoromat) elmesélte, hogy nagy botrány van ám a félsziget körül. Ugyanis magánterület, és egy hiperluxus extraexklúzív golfpálya foglalja el egy részét. Megy is a jogi vita évek óta, hogy ez egy nemzeti kincs, és UNESCO világörökségnek kéne nyilvánítani, nemhogy szögesdróttal és biztonsági őrökkel elzárni a nyilvánosság elől. Mázlinkra a hely csak áprilisban nyit, addig sehol senki... mint a Balcsi déli partja Februárban. Csak ez egy pár fokkal súlyosabban néz ki, mint a Balcsi.
Előre kalandorok. A kapu tárva nyitva volt, biztonságiőr sehol, őőő... nem tudunk olvasni angolul, bocs. Gyakorlatlag ez egy kis félsziget, 4km hosszan nyúlik be a Kelta tengerbe. Ámde nem itt van a zsuga elásva, hanem ott, hogy amikor olyan kedve van, az Old Head csak 100m széles ám! Lefelé meg laza 70-100m mély sziklák. Alatta zúgó hullámok.Albatrosszal.
Igen. Fless. Nagyon.
Mit mondjak? Hatalmas sziklák, brutáis szél, végeláthatatlan kobaltkék horizont, messze a távolban látni a partvonal többi félszigetét kirajzolódni a ködből. Romos vártornyok, akkora nyulak, mint három nyúl, olyan sziklaalakzatok, amiket elképzelni se tudtam volna eddig. A kövek közott megállt kisebb-nagyobb tavacskák pár méterrel a vízszint fölött, amikre ha rásüt a nap, olyan, mintha lyukas lenne, és gyémántok csillognának a lyukakban. A fű megérdemelne egy külön fejezetet. Azokon a részeken, ahol nem nyírták le golfpályává, fél méter magas talán. Nade nem ám olyan, mint otthon a réten - a folyamatos szél gyakorlatilag berasztásította a füvet, és ha rálépsz, nem nyílik szét a lábad alatt. Konkrétan olyan, mint ha fél méter vastag szivacson járnál, amit nemezzel takartak le. Ha fogsz egy botot, vagy madártollat és beleszúrod a fűtakaróba, nyíl egyenesen megtartja, pedig akár 40cm-re is lehet az alja a valódi földfelszíntől. Én, jelentem, lehidaltam. Mindezt úgy, hogy az albatroszokat és a nyulat leszámítva nem találkoztunk senkivel. Tenger, szikla, szél, te, haverod, kész.
Igen. Fless. Nagyon fless. Nagyon. Igen. Fless. Igen.
Laza öt és fél órát csorgattuk a nyálunkat a helyen, készült legalább 200 kép. Ha jól sejtem, Andris a hátam mögött épp elkezdi feltöltögetni őket. (Fél perc szünet) Azóta beszélem Andrissal, igen, töltöget, meg majd én is töltök, csak képzelhetitek, milyen nehéz kiválogatni...
Kifele menet a fogatlan biztonságiőr bácsi mammogott valamit, hogy private property, mire mi nagy boci szemekkel mondtuk neki, hogy ja, bocs, nem tudtuk, de egyébként is távozni készültünk.
Vissza Kinsale kellemes séta, a busz pontosan jött, és mivel úgy meglepődtünk azon, hogy találkoztunk életünk első buszsofőrjével, aki menet közben free jazzt hallgat és hallgattat az utasaival is, hogy rögvest elaludtunk. Persze lehet, hogy a nap alatt lesétált 25km és a hazaút előtt behörpintett Beamish is rásegített erre.
Mindenesetre azt hiszem megírtam a blog részemről eddigi legelégedettebb bejegyzését. Nézegessetek képeket, pakolok még én is.
Izomlázas combokkal és farpofákkal ölelek mindenkit!
Nem is, a karommal ölelek, de izomlázam van lefelé.
Á.
Valószínűleg Andris ezt nem mondhatja el magáról, mivel meglátogatta Nóri, de én váltig állíthatom, hogy nekem ittlétünk eddigi legjobb napja volt a hétfői.
Egymásra néztünk szombaton, és afféle minimális verbalitást igénylő fiús kommunikációval megértettük, hogy nagyon elegünk van a négy fehér falból - legyenek azok a szobánkban, vagy a műtermünkben, egyre megy. Így hétfőn, pirkadatkor nyakunkba vettük a lábunkat, és messze messze gyalogoltunk - egészen a buszpályaudvarig. Megkaptuk az ukászt még az egyetemen egy Kinsale nevű helyről, nem messze Corktól. A buszút, kiszámoltuk, kevesebb mint egy óra, a tengerpart is alig pár mérföld, így arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a hely egy príma egynapos felfedezőút alanya lesz. Így is lett.
Beszúrnék sebtiben egy rövid politikatörténeti gondolatot. A városka eredeti neve Cionn tSáile, írül. Namost a britek szépen szisztematikusan az évek alatt ugye minden ír településnek adtak egy angol nevet, nehogymár itt bármiféle nemzeti öntudatnak vagy ilyesmi lázadó törekvésnek kultúrális alapja legyen. Például Cork is valójában Corcaigh. Elég groteszk kép, de lelki szemeim alatt látom Londonban az "Ír Helységnevek Angolosításának Minisztériumát" (közvetlenül a Hülye Járások Minisztériuma mellett...) ahol ülnek a nagybarkójú angol urak, és röhögnek a markukba, hogyan adjanak olyan nevet, ami nagyon hasonlít hangzásban az eredeti ír névhez, de lehetőleg valami könnyfakasztóan zavarbaejtő, végtelenül ciki dolgot jelentsen angolul. Kinsale - Rokon-árulás. Hö, ez remek Edward! Ezt nekik!
Khmm... tovább. Kinsale-től délre fekszik az Old Head of Kinsale, más néven Ballymackean. Ide tettük a nagy piros X-et, ami a kalózok térképén az elásott kincset szokta jelölni.
Elindultunk Kinsale-ből. Azt számoltuk, hogy ha kilépünk, 3 óra alatt lesétáljuk. Semmi gond nem is volt ezzel, mígnem leállítottunk a szántóföldek között egy autót, hogy megkérdezzük tőle, jó irányba megyünk-e egyáltalán. Bent egy kisgyerekes apuka ült, hátul gyerekülésben a 2-3 éves kislányával. Namost egy ballonkabátos, napszemüveges, vérfoltos kezű ember "Hop in"-jére azt mondjuk, hogy nem, csak az irányt mond meg, de tőle azért elfogadtunk egy fuvart. Szegény Kelly, a kislány nagyon megszeppent, amikor beültünk az autóba, ketten is vannak, meg nagyobbak is mint a papa, meg ilyen hülyén is beszélnek, meg ilyen nagy táskáik is vannak, meg a pót-gyerekülést is hátrarakják a csomagtartóba, hogy beférjenek... anyám borogass. Elképesztő lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy itt sír mellettem a kislány, de pár perc után megnyugodott. Ettől függetlenül nagyon megvetően nézett rám, mikor kiszálltunk a félszigetnél, bármennyire is kedvesen köszöntem el tőle.
Út közben a forma (akiről kiderült, hogy a Johnson & Johnsonsnál dolgozik - majdnem meg is köszöntem neki, hogy a szemet-nem-csípős samponnal bearanyozta óvodáskoromat) elmesélte, hogy nagy botrány van ám a félsziget körül. Ugyanis magánterület, és egy hiperluxus extraexklúzív golfpálya foglalja el egy részét. Megy is a jogi vita évek óta, hogy ez egy nemzeti kincs, és UNESCO világörökségnek kéne nyilvánítani, nemhogy szögesdróttal és biztonsági őrökkel elzárni a nyilvánosság elől. Mázlinkra a hely csak áprilisban nyit, addig sehol senki... mint a Balcsi déli partja Februárban. Csak ez egy pár fokkal súlyosabban néz ki, mint a Balcsi.
Előre kalandorok. A kapu tárva nyitva volt, biztonságiőr sehol, őőő... nem tudunk olvasni angolul, bocs. Gyakorlatlag ez egy kis félsziget, 4km hosszan nyúlik be a Kelta tengerbe. Ámde nem itt van a zsuga elásva, hanem ott, hogy amikor olyan kedve van, az Old Head csak 100m széles ám! Lefelé meg laza 70-100m mély sziklák. Alatta zúgó hullámok.Albatrosszal.
Igen. Fless. Nagyon.
Mit mondjak? Hatalmas sziklák, brutáis szél, végeláthatatlan kobaltkék horizont, messze a távolban látni a partvonal többi félszigetét kirajzolódni a ködből. Romos vártornyok, akkora nyulak, mint három nyúl, olyan sziklaalakzatok, amiket elképzelni se tudtam volna eddig. A kövek közott megállt kisebb-nagyobb tavacskák pár méterrel a vízszint fölött, amikre ha rásüt a nap, olyan, mintha lyukas lenne, és gyémántok csillognának a lyukakban. A fű megérdemelne egy külön fejezetet. Azokon a részeken, ahol nem nyírták le golfpályává, fél méter magas talán. Nade nem ám olyan, mint otthon a réten - a folyamatos szél gyakorlatilag berasztásította a füvet, és ha rálépsz, nem nyílik szét a lábad alatt. Konkrétan olyan, mint ha fél méter vastag szivacson járnál, amit nemezzel takartak le. Ha fogsz egy botot, vagy madártollat és beleszúrod a fűtakaróba, nyíl egyenesen megtartja, pedig akár 40cm-re is lehet az alja a valódi földfelszíntől. Én, jelentem, lehidaltam. Mindezt úgy, hogy az albatroszokat és a nyulat leszámítva nem találkoztunk senkivel. Tenger, szikla, szél, te, haverod, kész.
Igen. Fless. Nagyon fless. Nagyon. Igen. Fless. Igen.
Laza öt és fél órát csorgattuk a nyálunkat a helyen, készült legalább 200 kép. Ha jól sejtem, Andris a hátam mögött épp elkezdi feltöltögetni őket. (Fél perc szünet) Azóta beszélem Andrissal, igen, töltöget, meg majd én is töltök, csak képzelhetitek, milyen nehéz kiválogatni...
Kifele menet a fogatlan biztonságiőr bácsi mammogott valamit, hogy private property, mire mi nagy boci szemekkel mondtuk neki, hogy ja, bocs, nem tudtuk, de egyébként is távozni készültünk.
Vissza Kinsale kellemes séta, a busz pontosan jött, és mivel úgy meglepődtünk azon, hogy találkoztunk életünk első buszsofőrjével, aki menet közben free jazzt hallgat és hallgattat az utasaival is, hogy rögvest elaludtunk. Persze lehet, hogy a nap alatt lesétált 25km és a hazaút előtt behörpintett Beamish is rásegített erre.
Mindenesetre azt hiszem megírtam a blog részemről eddigi legelégedettebb bejegyzését. Nézegessetek képeket, pakolok még én is.
Izomlázas combokkal és farpofákkal ölelek mindenkit!
Nem is, a karommal ölelek, de izomlázam van lefelé.
Á.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)