Haverod, sziklák, tenger

Drága alföldekre és középhegységekre ítéltetett otthoniak!

Valószínűleg Andris ezt nem mondhatja el magáról, mivel meglátogatta Nóri, de én váltig állíthatom, hogy nekem ittlétünk eddigi legjobb napja volt a hétfői.

Egymásra néztünk szombaton, és afféle minimális verbalitást igénylő fiús kommunikációval megértettük, hogy nagyon elegünk van a négy fehér falból - legyenek azok a szobánkban, vagy a műtermünkben, egyre megy. Így hétfőn, pirkadatkor nyakunkba vettük a lábunkat, és messze messze gyalogoltunk - egészen a buszpályaudvarig. Megkaptuk az ukászt még az egyetemen egy Kinsale nevű helyről, nem messze Corktól. A buszút, kiszámoltuk, kevesebb mint egy óra, a tengerpart is alig pár mérföld, így arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a hely egy príma egynapos felfedezőút alanya lesz. Így is lett.

Beszúrnék sebtiben egy rövid politikatörténeti gondolatot. A városka eredeti neve Cionn tSáile, írül. Namost a britek szépen szisztematikusan az évek alatt ugye minden ír településnek adtak egy angol nevet, nehogymár itt bármiféle nemzeti öntudatnak vagy ilyesmi lázadó törekvésnek kultúrális alapja legyen. Például Cork is valójában Corcaigh. Elég groteszk kép, de lelki szemeim alatt látom Londonban az "Ír Helységnevek Angolosításának Minisztériumát" (közvetlenül a Hülye Járások Minisztériuma mellett...) ahol ülnek a nagybarkójú angol urak, és röhögnek a markukba, hogyan adjanak olyan nevet, ami nagyon hasonlít hangzásban az eredeti ír névhez, de lehetőleg valami könnyfakasztóan zavarbaejtő, végtelenül ciki dolgot jelentsen angolul. Kinsale - Rokon-árulás. Hö, ez remek Edward! Ezt nekik!

Khmm... tovább. Kinsale-től délre fekszik az Old Head of Kinsale, más néven Ballymackean. Ide tettük a nagy piros X-et, ami a kalózok térképén az elásott kincset szokta jelölni.

Elindultunk Kinsale-ből. Azt számoltuk, hogy ha kilépünk, 3 óra alatt lesétáljuk. Semmi gond nem is volt ezzel, mígnem leállítottunk a szántóföldek között egy autót, hogy megkérdezzük tőle, jó irányba megyünk-e egyáltalán. Bent egy kisgyerekes apuka ült, hátul gyerekülésben a 2-3 éves kislányával. Namost egy ballonkabátos, napszemüveges, vérfoltos kezű ember "Hop in"-jére azt mondjuk, hogy nem, csak az irányt mond meg, de tőle azért elfogadtunk egy fuvart. Szegény Kelly, a kislány nagyon megszeppent, amikor beültünk az autóba, ketten is vannak, meg nagyobbak is mint a papa, meg ilyen hülyén is beszélnek, meg ilyen nagy táskáik is vannak, meg a pót-gyerekülést is hátrarakják a csomagtartóba, hogy beférjenek... anyám borogass. Elképesztő lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy itt sír mellettem a kislány, de pár perc után megnyugodott. Ettől függetlenül nagyon megvetően nézett rám, mikor kiszálltunk a félszigetnél, bármennyire is kedvesen köszöntem el tőle.

Út közben a forma (akiről kiderült, hogy a Johnson & Johnsonsnál dolgozik - majdnem meg is köszöntem neki, hogy a szemet-nem-csípős samponnal bearanyozta óvodáskoromat) elmesélte, hogy nagy botrány van ám a félsziget körül. Ugyanis magánterület, és egy hiperluxus extraexklúzív golfpálya foglalja el egy részét. Megy is a jogi vita évek óta, hogy ez egy nemzeti kincs, és UNESCO világörökségnek kéne nyilvánítani, nemhogy szögesdróttal és biztonsági őrökkel elzárni a nyilvánosság elől. Mázlinkra a hely csak áprilisban nyit, addig sehol senki... mint a Balcsi déli partja Februárban. Csak ez egy pár fokkal súlyosabban néz ki, mint a Balcsi.

Előre kalandorok. A kapu tárva nyitva volt, biztonságiőr sehol, őőő... nem tudunk olvasni angolul, bocs. Gyakorlatlag ez egy kis félsziget, 4km hosszan nyúlik be a Kelta tengerbe. Ámde nem itt van a zsuga elásva, hanem ott, hogy amikor olyan kedve van, az Old Head csak 100m széles ám! Lefelé meg laza 70-100m mély sziklák. Alatta zúgó hullámok.Albatrosszal.

Igen. Fless. Nagyon.

Mit mondjak? Hatalmas sziklák, brutáis szél, végeláthatatlan kobaltkék horizont, messze a távolban látni a partvonal többi félszigetét kirajzolódni a ködből. Romos vártornyok, akkora nyulak, mint három nyúl, olyan sziklaalakzatok, amiket elképzelni se tudtam volna eddig. A kövek közott megállt kisebb-nagyobb tavacskák pár méterrel a vízszint fölött, amikre ha rásüt a nap, olyan, mintha lyukas lenne, és gyémántok csillognának a lyukakban. A fű megérdemelne egy külön fejezetet. Azokon a részeken, ahol nem nyírták le golfpályává, fél méter magas talán. Nade nem ám olyan, mint otthon a réten - a folyamatos szél gyakorlatilag berasztásította a füvet, és ha rálépsz, nem nyílik szét a lábad alatt. Konkrétan olyan, mint ha fél méter vastag szivacson járnál, amit nemezzel takartak le. Ha fogsz egy botot, vagy madártollat és beleszúrod a fűtakaróba, nyíl egyenesen megtartja, pedig akár 40cm-re is lehet az alja a valódi földfelszíntől. Én, jelentem, lehidaltam. Mindezt úgy, hogy az albatroszokat és a nyulat leszámítva nem találkoztunk senkivel. Tenger, szikla, szél, te, haverod, kész.

Igen. Fless. Nagyon fless. Nagyon. Igen. Fless. Igen.

Laza öt és fél órát csorgattuk a nyálunkat a helyen, készült legalább 200 kép. Ha jól sejtem, Andris a hátam mögött épp elkezdi feltöltögetni őket. (Fél perc szünet) Azóta beszélem Andrissal, igen, töltöget, meg majd én is töltök, csak képzelhetitek, milyen nehéz kiválogatni...

Kifele menet a fogatlan biztonságiőr bácsi mammogott valamit, hogy private property, mire mi nagy boci szemekkel mondtuk neki, hogy ja, bocs, nem tudtuk, de egyébként is távozni készültünk.

Vissza Kinsale kellemes séta, a busz pontosan jött, és mivel úgy meglepődtünk azon, hogy találkoztunk életünk első buszsofőrjével, aki menet közben free jazzt hallgat és hallgattat az utasaival is, hogy rögvest elaludtunk. Persze lehet, hogy a nap alatt lesétált 25km és a hazaút előtt behörpintett Beamish is rásegített erre.

Mindenesetre azt hiszem megírtam a blog részemről eddigi legelégedettebb bejegyzését. Nézegessetek képeket, pakolok még én is.

Izomlázas combokkal és farpofákkal ölelek mindenkit!
Nem is, a karommal ölelek, de izomlázam van lefelé.

Á.