Jóbol is megárt a sok - de még nem tartunk a soknál

Sokszor felidézett és messzemenően hiányolt otthoniak, valamint a világ más tájait járó barátok!

A hetünk a "Kilométerek Hete" becsületnevet kapta, miután a hétfői Old Head túránk után csütörtökre virradóan megint a vállunkra vettük a vándorlótarisznyát, benne a hamuba sült pogácsával*, forrásvízzel**, madárlátta kenyérrel***, ami kell.

Az többfordulós úticélválasztás ezúttal Clonakiltyt, azaz Cloin na Coillte-t, alternatíva: Clanna Chaoilte-t, hozta ki koszorúsként. Végletekig idilli kis városka, Corktól délnyugatra, nagyon vicces formájú sörgyárral, kis patakkal, szobrokkal, hiány sehol. Innen, tervünk szerint lesétáltunk volna a legközelebbi tengerpartra.
Igenám, de a városkában kihelyezett turista-útbaigazitó lokáltérkép nem a részletessége miatt került ki, így kérdezősködésbe kezdtünk, melyik út megyen a tengerpartra. Itt kerülhetett porszem a fogaskerekek közé. Azt az infót kaptuk, hogy egy Milltown nevű helyet keressünk, abban az irányban van a tenger. Oké, valahol logikus is, biztos a parton nagyon fúj a szél, vagy van valami patak, ami malmot tud hajtani, miért ne ez lenne az.
El is indultunk az országút mentén, ahol nagy örömmel konstatáltuk, hogy (talán Írországban egyedülálló módon) járdát is kanyarintottak az autóút mellé.
Már jó egy órája sétáltunk, mikor gyanúsan nem lett vége a szárazföldnek. Kérdeztük akit tudtunk, de a legpozitívabb visszajelzés is az volt, hogy "Mi az a Milltown?"
Nincs más hátra mint előre, több mint egy óra séta után, megnézzük ez az út hova vezet. Második órája bandukoltunk (szekér hijján...) mikor egy öregúrral hozott össze a sors. Kicsit népmese hangulat volt, mikor abbahagyta a tüzelő-aprítást a házikója előtt, és kihozott nekünk több térképet is. Együttes koruk szerintem meghaladta a 100 évet. Természetesen bebizonyosodott, amit sejtettünk, hogy egy laza 90 fokkal elvétettük az útirányt, de sebaj, ez az út is a tengerhez visz. Rajzolt nekünk egy hevenyészett, de annál pontosabb térképet, majd sűrűn repkedő jókivánságok között elbúcsúztunk, és folytattuk utunkat.
Három óra séta, kellemesen elfogyasztott útiebéd egy patakon átívelő hídon, egy hirtelen zápor, mely bebizonyította hogy nem vagyunk cukorból, a zöld ír rétek végtelenül részletes tanulmányozása után megláttuk azt a dombot, ami jelezte, hogy már csak három dombot kell megmásznunk a tengerig. Közben elhaladtunk egy cromlech mellett is, de sajnos nem tudtunk közelmenni hozzá, mert egy folyó és egy kerítés választott el minket a megalitikus történelemtől.

Sirályricsaj, hullámzúgás. Pipa!
Azt hiszem nekem ez a hely, Owen na Hincha (tükörfordításban folyami sziget, de hogy miért?) még jobban tetszett, mint az Old Head. Mindenesetre az biztos, hogy megérte kutyagolni. Gyönyörű sima homokos tengerpart, sehol egy teremtett lélek, hatalmas zátonyok merednek ki a hullámok közül. A tenger egészen szürreális formákra csiszolt sziklákat, olyan alakzatok kerültek elő lépten nyomon, amiket ha nem a saját szememmel látok, el nem hiszek. Ezernyi gyönyörű kavics, rohanó párafelhők a megtörő hullámok felett, és igen. Naplemente. Heveny szépségtúladagolástól fetrengek azóta is.
Elidőztünk itt egy laza másfél órát, Andris elmerült a Moleskine-jében, én ledobtam a csukát és keresztül kasul felvedeztem az egész partszakaszt. A zen-kavicstornyunk meg azóta is áll. Biztos.

Tovább Rosscarbery felé egy kis, fakorlátos gyalogutacskán vezetett az út, közvetlenül a sziklaperem mentén. Itt egy több focipályányi ártér fogadott minket, újabb madárparadicsom, ahol mindenki egyéniség. Ő nem.

Rosscarbury határában döbbentem rá (azt hiszem Andris ennek már tudatában volt egy ideje) hogy ha ide jövünk busszal, akkor megspóroljuk a 3 óra sétát, de hát edzeni is kell valamit, hamár a girját otthon hagytam.
Mindenesetre bevágtunk egy autentikus fish'n chipst, és leültünk a buszmegállóban, az utolsó Corkba menő buszért áhítozva. Talán 10 perce ülhettünk ott, amikor felülkerekedett emberi gyarlóságom, és berángattam magunkat egy Murphy's stoutra a pubba, ami merész 2 méterre volt a buszmegállótól. Andris kicsit aggódott, hogy nem fogjuk látni a buszt, de felhívtam a figyelmét a kirakatnyi ablakra, ezzel eloszlatva a feszültséget.

Cseveg cseveg, kortyol kortyol, az annya fiskusát, itt a busz. Pint lecsap, kabát-táska-fényképezőgép felmarkol, szalad ki. Buszt kerüli, fél méterre van az ajtótól nyúl hogy kopogjon az ajtón, hogy ki kéne nyitni, busz felberreg, elindul.
RIADÓ!
Életünkben ilyen gyorsan nem futottunk szerintem két métert. Hál istennek sportteljesítményünk annyira imponált a buszsofőrnek, hogy leállt, sőt, még a Rosscarbury-Clonakilty különbözetet sem kérte el, megelégedett a sima retúrjegyünkkel.

Így sikerrel zártuk a napot, a látottak szele még a kerülőút emlékének sötétedő fellegeit is elfújta a zenit mögé. Következő célként fejünkbe vettük, hogy keresünk valami olyan helyet, ahol közelről, elzáratlanul meg tudunk nézni egy kereszténység előtti kőegyüttest. Azt hiszem jó az irány, mert találtam is egy honlapot, ami a Cork megyében látható megalitikus építészettel foglalkozik. Az egyik csak megközelíthető.

Happy End

Széptájaktúladagolásban szenvedve ölelek mindenkit,

Á.

* - sonkásszenya.
** - csapvíz.
*** - paradicsom.