Blogbejegyzés a tájról

Hát...

Szóval szép. Egész úton hazafelé azon gondolkozám, hogy mi volt a legkeményebb. Elég jó eséllyel indul a tengerpart. Nagyon hosszú, nagyon fehér, nagyon homokos, nagyon sima. Amikor visszamegy a dagály (megtanultam, hogy naponta kétszer) akkor az egész úgy csillog, mint a gyöngyház. Azt mondtam gyöngyház? Csak mert tele van kagylóval is. Sajnos annyira nem szépek, de azért kagyló. Gondolom itt is a fejlettebb létformákra irigykednek az alacsonyabb szintűek (mint otthon a képzősökre az iparosok) így az ír emberekre akarnak hasonlítani a kagylók is. Biztos ezért van.

Aztán meg ott vannak a sziklák. Ó, a sziklák, azokat nagyon közelről megismertem. Monjuk.. minusz 2 miliméter közelségről. Addig másztam őket, amíg elkunyerálták a besték az ujjlenyomatom. Gyorsan kirablom a Bank of Irelandot meg az Ulster Bankot, amíg vissza nem nőnek, utána meg visszatérek a képzőművésztanoncok forintszámolgatós életritmusába. Mondjuk ez már nem volt olyan hatalmas ujdonság - figyelitek, már van ami visszaköszön - de az nagyon kemény, ahogy ezek a roppant kőtömegek teljesen szürreális szögekben állnak ki a talajból. Meg rengeteg színben is játszanak. Biztos unatkoznak. Lila, meg zöld, meg türkíz meg kék meg fekete sziklák vannak, attól függően azt hiszem, hogy milyen sok időt töltenek víz alatt illetve szárazon. Mindenesetre nagyon laza, ahogy mész a tengerparton és szembejön egy neonszín kő. Gondoltam hozok haza, de a legkisebb is akkora volt mint egy auto. Lehet, hogy az para becsekkoláskor.

Dombok. Azok remekek. Hű, nagyon. Ugye itt az óceán, hamisítatlan brand name Atlanti, és gyorsabban változik a levegő, mintsem hogy észrevennéd. Szóval egyik pillanatban csipkézett hátú, citromsárga virágú bokrokkal telenőtt, vízbefutó dolmbokról beszélünk, majd kettőt pislog a tatu és máris kis mini-Olymposzok. Durva mélyzöldre vált a fű, a tetején meg masszív ködsapka, ami úgy foszladozik lefelemenet, mint ahogy a nagykönyben meg van írva. Mielőtt eljöttünk, a suliban a büfésnéni mondta, hogy hallja, megyünk Kerrybe. Igazoltam a felvetést, mire komoly aggodalom futott át sárgarépagőzös tekintetén, és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy vigyázzak a fairykkel. Kérdeztem hogy a ferrykkel? Nem, az igazi, ír, kicsi szárnyas Barbieimitátorokkal. Mert hogy abból nagyon sok van Kerryben. Most már értem miért.

Mondtam már a lagúnát? Mert hogy a félszigetek közti öbölbe benyúlik egy félsziget (itt a duplacsavar) ami elállja valamennyire a dagály útját, és egy laza fél négyzetkilométeren mintha sivatag lenne. Rájöttem hogy csak kinézni néz ki sivatagnak, mert nagyon nedves és süppedékeny, így drasztikusan szakítottam is a felfedezési tervvel. De attól még volt egy nagyon pöpec lagúnánk. Oh, kiálló háznyi sziklákkal. Bocs.

A Doire Fhionain annyit tesz, hogy Szent Fionan Erdeje. Így ha még nem lett volna elég, erdőnk is volt. De nem akármilyen. Ugye a szomszéd erdeje mindig zöldebb, és ez az erdő meg mernék esküdni, hogy Lothlorien mellett van. És nem mi, hanem Galadriel szívja a fogát. Benne rom. Jé, mégegy. Kösz.

Nádas. Csináltunk sípot, de nem szólt szépen. Azért nem adjuk fel. Síppal dobbal nádihegedűvel adjuk tudtára a gaelicumnak, hogy itt vagyunk.

Aztán ahogy mész tovább, mibe ütközöl? Az Atlanti Óceánba. Komolyan, kérjük fejezék be a le és felszállást, a következő megálló az Amerikai Egyesült Államok. Olyan levegőperspektíva van a parton, hogy Leonardo heves meacoulpázással festi át a Szent Anna hátterét. És ha még nem lenne elég, akkor pár emeletnyi szikla lefelé. Én őszintén nem értem, hogy az íreknek mégis mi járt a fejében, amikor két követ egymásra tettek a szárazföld belsejében. Komolyan, ilyen partjaik vannak, és van olyan szerencsétlen hülye, aki a mezőn lakik. Anyám, borogass, Boross, borozgass.

Nem a cél a fontos, hanem az út, ami alatt eljutsz a célig. Mialatt megírtam ezt a blogbejegyzést jöttem rá, hogy mi volt a legkeményebb. Az, hogy ezek mind-mind 20 perc séta hatókörén belül, egyszerre vannak jelen. Áhá!

Mindjárt folytatom...